Amíg el nem kezdtem Pink Floydot játszani, fel sem tűnt, hogy mennyire végigkísérte az életem, és milyen nagy hatással volt rám. Eszembe jut néhány régi emlék a gimnáziumból – amikor kölcsönkaptam a Wish You Were Here lemezt, és csak hallgattam és bámultam a borítót; vagy amikor rájöttem, hogy az akkori kedvenc zenekaraim honnan szedték az egymásba folyó hangulattal teli dalok ötletét: vélhetően sokat hallgatták a Floydot… Vagy amikor megnéztem a Falat – és kissé megroggyantam tőle, vagy a Pompeii-koncertet – ami úgy felemelt, hogy immáron muszáj volt eljutni a Pompeii arénába… Mikor mindenki értetlenül nézett a táborban, ha rázendítettem a Granchester Meadows-ra vagy a Pillow of Winds-re, esetleg, amikor doom metál zenekarommal meglepetésszerűen belecsaptunk a Set The Controlsba egy hajnalba húzódó gothic fesztiválon…

Én gitárosként kerültem először kapcsolatba a Floyddal, és – bár eredetileg zongorázni tanultam – akkoriban nem is nagyon figyeltem a billentyű-szólamokat benne. Sőt, volt idő, amikor még a Leslie-tremóló is az idegeimre ment a rockzenében, a Pink Floydban oly gyakori elektromos zongorát sem nagyon tudtam értékelni. Aztán, egy véletlen kazettavásárlás (After Crying) lavinát indított el: visszataláltam a billentyűs hangszerekhez, megszerettem a 70-es évek progresszív rockzenéjét, megalapítottam a Trinity együttest és beszereztem egy Hammond-orgonát. Tony Banks és Keith Emerson óriási hatással voltak rám; és immáron “progrockerként” hallgattam újra rojtosra a Floyd lemezeit: a Wish You Were Here-t, az Animals-t, az Atom Heart Mother-t… nem is lett volna teljes az életem, ha nem írok egy húszperces szvitet magam is….

Egy közös koncertünkön ismertem meg az Echoes of Pink Floyd zenekart – és sok eltelt év után lehetőséget kaptam, hogy az utódzenekar tagjaként itt játszhassak olyan dalokat, amiket mindig szerettem volna, de nem volt rá lehetőségem. És hogy lehetőségem adódik sok szólamban énekelni, az már csak hab a tortán…